[ Pobierz całość w formacie PDF ]

készenléte, olyan képesség, olyan titkos tudás, amellyel az em-
ber minden pillanatban, az élet kellQs közepén is el tudja gon-
dolni az egységet, képes érezni, belehelni az egységet. Lassan
kivirágzott ez a képessége, és visszaragyogott rá Vászudéva
öreg gyermekarcáról is: harmónia, a világ örök tökéletességé-
nek ismerete, mosoly, egység. Sebe azonban még mindig égett,
Sziddhárta vágyakozva és keserqen idézte fel fia emlékét, ápol-
gatta szívében iránta való szeretetét, gyengédségét, tqrte, hogy
fájdalom eméssze, elkövette a szerelem minden balgaságát. Ma-
gától nem aludt ki ez a tqz.
Egy napon aztán, mikor megint fájdalmasan égett sebe,
Sziddhárta átevezett a másik partra, qzte a vágy, kiszállt a csó-
nakból, és képes lett volna elindulni a városba, hogy megkeres-
se a fiát. A folyó csendesen, halkan folydogált, száraz évszak
volt éppen, hanem a hangja furcsán csobogott: a folyó nevetett!
KivehetQen nevetett. A folyó nevetett, tisztán és csengQ hangon
kinevette az öreg révészt. Sziddhárta megállt, a víz fölé hajolt,
hogy még jobban hallja a hangot, és a csendesen tovahömpölygQ
vízben önnön arcát látta tükrözQdni, s ebben a tükrözQdQ arcban
volt valami, ami egy régi képre emlékeztette, és amint töpren-
gett, rádöbbent: az arc egy másik archoz hasonlít, melyet egy-
kor ismert, s amelyet szeretett és félve tisztelt. Apja, a
bráhmana arcához hasonlít. Azután eszébe jutott, hogy réges-
régen, sihederkorában, hogyan kényszerítette apját, hogy en-
gedje el az önsanyargatókkal, hogyan vett tQle búcsút, s aztán
elment és nem tért vissza soha többé. Vajon az Q apja nem
ugyanazt a kínt szenvedte-e, mint amit Q szenved most a fia mi-
att? Nem halt-e meg már régen az Q édesapja is, egyedül, anél-
kül hogy a fiát valaha is viszontlátta volna? Nem kell-e komédi-
ának tartani, furcsa, ostoba játéknak ezt az ismétlQdést, körbe-
futást ugyanabban az ördögi körben?
A folyó kacagott. Igen, így van, mindenki újraszenvedi a
régi szenvedéseket, minden visszatér, amit még nem szenvedett
meg, ami még nem oldódott meg az Q életében. Sziddhárta ekkor
beállt a csónakba és visszaevezett a kunyhóhoz, apjára gondolt,
fiára gondolt, a folyó kinevette, Q meg önmagával vitatkozott, a
kétségbeesés határán volt és egyúttal nevetésre hajlott, hogy
hangosan kinevesse magát és az egész világot. Ó, de a sebhely
még mindig nem szökkent virágba, szíve még mindig ágaskodott
a sors ellen, szenvedésébQl még mindig nem sugárzott derq és
gyQzelem. Azért mégis reménykedett, és amint visszaért a
kunyhóhoz, legyQzhetetlen vágyat érzett, hogy megnyilatkozzék
Vászudéva elQtt, szerette volna magát megmutatni, mindent el-
mondani neki, aki mestere a meghallgatásnak.
Vászudéva a kunyhóban ült kosarat fonogatva. P már
nem is járt a csónakkal, gyengült a szeme, és nem is csak a sze-
me, hanem a karja, a keze is. Csak az arcán viruló öröm és de-
rqs jóság nem változott.
Sziddhárta leült az aggastyán mellé, és lassan megoldó-
dott a nyelve. Arról beszélt most, amit sohasem említettek, ho-
gyan indult el a városba annak idején, égQ sebérQl, irigységérQl
a boldog apák láttán, arról, hogy maga is tudta, mekkora balga-
ság a vágya, s hogy mégis hiába harcolt ellene. Beszámolt min-
denrQl, meg tudott nevezni mindent, a legkínosabb gondolatot
is, mindent meg tudott fogalmazni, mindent elQtárni, elmonda-
ni. Megmutatta a sebét, beszámolt aznapi szökésérQl is, hogyan
evezett át a vízen, hogyan akart gyermeteg szökevényként a vá-
rosba menni, és hogyan kacagta ki a folyó.
Míg beszélt, hosszan beszélt, míg Vászudéva némán
hallgatta, Sziddhárta erQsebben érezte Vászudévának ezt a fi-
gyelmét, mint bármikor azelQtt, érezte, amint fájdalmai, aggo-
dalmai átáradnak Qhozzá, titkon érzett reményei is átáradnak, s
azután ismét visszatérnek. Sebét ennek a hallgatónak megmu-
tatni ugyanolyan volt, mint a folyóban megmeríteni, hogy a fo-
lyó lehqtse és egyesüljön vele. Sziddhárta még beszélt, még
gyónt és vallott, de közben egyre inkább érezte, hogy ez, aki Qt
hallgatja, már nem is Vászudéva, nem is csupán emberi lény,
hogy ez a mozdulatlanul Qrá figyelQ alak, aki gyónását úgy ma-
gába szívja, mint fa az esQvizet, maga az Úristen, az Öröklét
maga. Miközben Sziddhárta már nem is gondolt sem magára,
sem a sebére, felismerte Vászudéva lényének átalakulását, s
minél mélyebben érezte és értette, annál kevésbé csodálkozott,
annál inkább belátta, hogy a dolgok rendje szerint ennek így
kellett lennie. Vászudéva már régen, úgyszólván mindig is ilyen
volt, csak Q volt az, aki nem ismerte fel egészen, és hogy Q maga
is alig-alig különbözik már tQle. Érezte, hogy most olyannak lát-
ja az öreg Vászudévát, amilyennek az egyszerq nép az isteneket
látja. s hogy ez nem tarthat sokáig; szívében készülni kezdett
rá, hogy búcsút vegyen Vászudévától. És közben még egyre be-
szélt.
Amikor befejezte mondanivalóját. Vászudéva ráirányí-
totta kedves, kissé már meggyengült tekintetét, nem szólt, sze-
retetet és derqt sugárzott reá, megértést és tudást. Kézen fogta
Sziddhártát, odavezette, ahol üldögélni szoktak a folyóparton,
vele együtt leült, és szembemosolygott a folyóval.
- Hallottad a nevetését - mondta. - De nem hallottál
mindent, amit mond. Figyeljünk, többet is hallasz majd.
Figyelték a folyót. Lágyan csengett a folyó sokszólamú
éneke. Sziddhárta nézte a vizet, s képek rajzolódtak ki elQtte a
tovasodródó vízben: apját látta, magányosan, fia miatt bánkód-
va. Önmagát látta, aki szintén magányos, akit szintén távoli fiá-
hoz köt a vágy. A fiát is látta, magányosan, kisfiú létére mohón
belevette magát ifjúi vágyainak perzselQ lángjába. Mindegyikü-
ket saját célja irányította, szállta meg, mindegyikük szenvedett.
A folyó a szenvedés hangján énekelt, vágyat énekelt, vágyakoz-
va folyt célja felé, hangja panaszosan csengett.
- Hallod? - kérdezte Vászudéva csupán néma pillantás-
sal.
Sziddhárta bólintott.
- Figyelj jobban! - suttogta.
Sziddhárta igyekezett még jobban figyelni. Az édesapja
képe, a saját képe, a fia képe mind egybemosódott, Kamala képe
is megjelent, s egybemosódott, Govinda képe is, meg más képek,
és mind egybemosódtak, mind folyóvá lettek, folyóként mind
egy cél felé tartottak, óhajtozva, vágyakozva, szenvedve, és a fo-
lyó hangja tele volt vágyakozással, perzselQ fájdalommal, csilla-
píthatatlan szomjúsággal. Célja felé törekedett a folyó.
Sziddhárta látta, hogyan siet, látta a folyamot, amely QbelQle, az
övéibQl és minden emberbQl tevQdik össze, akiket csak valaha
látott. A sok-sok hullám, a sok víz, mind célok felé sietett, szen-
vedve, sok cél felé, a vízesés, a tó, a zuhatag, a tenger felé, és
minden célt elért a víz, és minden célt új cél követett, s a víz pá-
rává lett, felszállt az égboltra, majd esQ lett belQle és lezuhogott [ Pobierz caÅ‚ość w formacie PDF ]

  • zanotowane.pl
  • doc.pisz.pl
  • pdf.pisz.pl
  • burdelmama.opx.pl